| |
Szent Maximilian
Kolbe
Kolbe atya-elmélkedések
(katt)
A minorita rend nagy szentje, és alakja. A rend augusztus 14
ünnepli égi születésnapját.
Született Zdunska Wola-ban , 1894. január 8.
Meghalt,Auschwitz-ban, 1941. augusztus 14.
Maximilian Kolbe egy lengyelországi
kisvárosban, Zdunska Wolában született 1894. január 8-án. A
keresztségben a Rajmund nevet kapta. Szülei, Julius Kolbe és Maria
Dabrowska, szegény takácsok voltak, kiknek hamarosan föl kellett
adniuk önálló mesterségüket. Előbb Lódzba, majd 1897-ben még
távolabb, Pabianicébe költöztek, ahol az apa gyári munkás lett, az
anya pedig kis üzletet vezetett, s mellette bábaasszonyként
tevékenykedett. A család annyira szegény volt, hogy a gyermekek
iskoláztatása (az öt közül csak három érte meg a felnőttkort)
eleinte nem állt módúkban, az elemi ismereteket a családban
szerezték meg. 1906-ban nyílt rá lehetőség, hogy a két idősebb fiú
a helybeli kereskedelmi iskolában tanulni kezdjen. 1907-ben
ferences atyák tartottak hosszabb missziót Pabianice
plébániatemplomában. Hatásukra a két idősebb fiú, Ferenc és
Rajmund elhatározta, hogy belépnek a ferencesek közé, amit meg is
tettek. Nemsokára a harmadik testvér, József is követte őket.
Rajmund a kisszemináriumot (középiskolát) a lembergi ferenceseknél
végezte - a város akkor osztrák kormányzás alatt állt -, s
ugyancsak ott kezdte meg 1910. szeptember 4-én a noviciátust is. A
rendben a Maximilián nevet kapta. 1912 őszétől filozófiát tanult
Krakkóban. Elöljárói hamar fölfigyeltek tehetségére és
szorgalmára, ezért további tanulmányok céljából Rómába küldték,
ahol 191215-ig a Gregoriána Egyetemen filozófiát, 1915-19-ig a
Nemzetközi Ferences Kollégiumban, a Seraphicumban teológiát
tanult. Mindkét szakon doktorátust szerzett.
1914.
november 1-én letette ünnepélyes szerzetesi fogadalmát, s a
Maximilián mellé a Mária nevet választotta. Négy évvel később,
1918. április 28-án szentelte pappá Basilius Pompili bíboros
Rómában. 1919 júliusában visszatért hazájába.
A fiatal Maximilián pátert a rend
Krakkóba küldte, hogy a ferences szemináriumban filozófiát és
egyháztörténelmet tanítson. Hamarosan azonban félbe kellett
szakítania a munkát másfél évre, mert tüdőbajt kapott. Gyógyulása
után elhatározta, hogy vallásos folyóiratot indít Rycerz
Niepokalanej, A Szeplőtelen Szűz Lovagja címmel. Néhány hónap
múlva kis vállalatát áthelyezte a grodnói kolostorba, ahol
nemsokára saját nyomdát indított. A kolostor épülete azonban nem
felelt meg a nyomda és a kiadó céljainak, ezért Maximilián páter
1927 őszén új kolostor építésébe fogott Varsótól 40 km-re, a
Drucki-Lubecki János hercegtől ajándékba kapott telken. Az új
kolostort Niepokalanownak nevezte el. Az épületek deszkából és
csupasz téglafalakból álltak, s igazi ferences szellemet --
egyszerűséget, szegénységet és egészen különleges
Mária-tiszteletet -- sugároztak. Az első guardián, Maximilián
vezetésével húszan kezdték meg a kolostori életet: 2 páter és 18
fráter. Két évvel később már 108 testvér élt és dolgozott a két
páter mellett. A Szeplőtelen Szűz Lovagja pedig, melynek
főszerkesztője a legifjabb Kolbe fiú, Alfonz lett, továbbra is
folyamatosan megjelent.
Páter
Maximilián az egész világot meg akarta nyerni Krisztusnak és a
Boldogságos Szűz Máriának: 1929-ben tehát missziós
kisszemináriumot alapított. Egy évvel később négy testvérrel
Távol-Keletre indult, hogy ott új missziókat alapítson. Gyenge
fizikuma miatt azonban csak egy állomás alapítását tudta
befejezni, Nagasakiban. Itt a papnevelő szemináriumban filozófiai
előadásokat kezdett, és a helybeli papokkal együtt szerkesztette a
japán Lovagot, amelynek első száma -- Seibo no Kishi címmel -- egy
hónappal a megérkezése után, 1930 májusában már meg is jelent. Egy
év múlva Nagasaki egyik elővárosában már új ferences kolostor
állt, melynek Maximilián atya a Mugenzai no Sono, A Szeplőtelen
Szűz kertje nevet adta. Az épület nagyon egyszerű volt, de nyomda
működött benne, amely 1930-ban tízezer, 1934-ben pedig hetvenezer
példányban ontotta az említett folyóiratot.
1936-ban
egy
másik kisszemináriumot nyitott japán gyermekek részére. Közben
kétszer járt hazájában, Lengyelországban, egyszer
Indiában, ahol szintén kolostort akart alapítani. Ugyanezen célból
levelezésben állt a kínai Sanghaj városával. 1936-ban hazatért, s
három évig viselte a niepokalanowi guardián tisztségét. Közben
1937-ben Rómában járt, néhány testvért Belgiumba küldött, s
1939-ben maga ment a már német megszállás alatt lévő Lettországba,
de itt semmiféle tevékenységre nem talált lehetőséget. A háború
kitörése után hamarosan letartóztatták negyven társával együtt,
december 8-án azonban szabadon bocsátották. 1941. február 17- én
másodszor is letartóztatta a Gestapo. Május 20-ig a hírhedt varsói
Pawiak börtönben volt, majd Auschwitzba szállították. Itt a
16.670-es rabszámot kapta.
Július végén a 14-es blokkból, ahol Páter Maximilián is élt, egy
fogolynak sikerült megszöknie. Megtorlásul a tábor parancsnoka,
Karl Fritsch a blokkból tíz foglyot éhhalálra ítélt. Amikor
fölolvasták a tíz nevet, egyikük, Franciszek Gajowniczek
felzokogott: ha meghal, felesége és két gyermeke teljesen egyedül
marad. Amikor ezt Maximilián páter meghallotta, jelentkezett a
táborparancsnoknál azzal a kéréssel, hogy magára vállalhassa a
családapa helyett a halált. A parancsnok teljesítette kérését. A
tíz halálraítéltet a 13-as blokk sötétzárkájába vezették. A
zárkából mindvégig imádság és ének hallatszott, amelyet Maximilián
vezetett. Bensőséges imádsággal búcsúztatott minden halottat,
akiket naponta a zárkából elszállítottak. Nagyboldogasszony
vigíliájának estéjén a tábori hóhér ölte meg egy
fenol-injekcióval. Testét, miként a többiekét, elégették. Harminc
évvel később, 1971. október 18-án VI. Pál pápa boldoggá, II. János
Pál pápa 1982. október 17-én szentté avatta. Páter Maximilián
hősiességét és rendkívüliségét nem szabad csak a halálában, abban
az egy tettben látnunk, amellyel szeretetből életét adta
felebarátjáért. E tett egyenes következménye volt életének, mely
teljes egészében az Isten és az emberek szolgálatában állt.
Egészsége nagyon törékeny volt, sokat betegeskedett. Ifjú éveiben
idegességgel, aggályossággal, a gőg kísértésével és más
nehézségekkel harcolt. De rendszeres aszkézissel, gyóntatója
iránti tökéletes engedelmességgel, a csend és az alázat
gyakorlásával úrrá lett mindezeken. Megtanulta összeegyeztetni a
szemlélődést az intenzív tevékenységgel. 1920-ból
való
följegyzései között áll ez a mondat: Egyre szentebbé kell
lennem! És ezt a legnehezebb körülmények között is
tartotta.
Egész életét a missziós buzgóság és a
Szűzanya iránti igen nagy szeretet hatotta át. Bámulatra méltó
volt, hogy gyönge egészsége ellenére mennyit dolgozott. Még római
klerikus korában alapított egy vallásos egyesületet, melynek
tagjai áldozataikat és imáikat a bűnösökért és nemhívőkért
ajánlották föl. Niepokalanowban a kor lehetőségeihez mérten nagy
kiadót rendezett be: havi-, negyedévi, (1935-től) napilapot
jelentetett meg (Maly Dziennik, Kis Napilap). Életének
legjellegzetesebb vonása az érett és következetes hit volt.
Gyakran hosszasan imádkozott a tabernákulum előtt. A vértanúság
gondolata nem volt idegen tőle, egyik közismert mondása volt:
,,Szeretném, ha a Szeplőtelen Szűzért porrá őrölnének!''
Értett
ahhoz, hogy a régiből újat hozzon elő, össze tudta kapcsolni a
hagyományos ferences lelkületet a társadalom aktuális problémáira
való reagálással. Minden cselekedetében ez vezérelte: ,,Amit
teszel, jól tedd!''
Achtelik Ivó Mária testvér, aki Niepokalanowban együtt volt Kolbe
atyával, egy interjúban a következőket mondta róla:
Amikor Rajmund kilenc éves volt, elmondta édesanyjának, hogy álmot
látott. Megjelent neki a Szűzanya és két koronát tartott a
kezében: egy fehéret és egy bíbor színűt. Megkérdezte Rajmundtól,
melyiket választja: a tisztaság fehér, vagy a vértanúság bíbor
színű koronáját? Rajmund minden töprengés nélkül felelte, hogy
mindkettőt kéri. E jelenéstől kezdve a gyermek megváltozott:
csendes, elgondolkodó lett. Későbbi élete és halála bizonyította a
látomás hitelességét. A család szegénysége miatt csak a legidősebb
fiú járhatott iskolába, ezért Rajmund megkísérelte, hogy otthon
mindent megtanuljon, amit Ferenc hazahozott az iskolából. Egyszer
édesanyja gyógyszerért küldte, s a gyógyszerész ámulva vette
észre, milyen biztonsággal igazodik el a latin szavak között.
Hosszasan
elbeszélgetett vele és fölismerte tehetségét. Felajánlotta, hogy
latinórákat ad neki hetente. Rajmund majd kiugrott a bőréből
örömében. És csakhamar túlszárnyalta testvérét a tudásban.
Egyik
társa a lembergi szemináriumból így nyilatkozott róla:Rajmund
volt valamennyiünk között a legtehetségesebb. Ha nem lép be a
kolostorba, nagy hadvezér vagy zseniális föltaláló lehetett volna.
A
következő
epizód Rómában történt, nem sokkal a filozófiai doktorátus
megszerzése után. Rajmund és társai séta közben a hitről és a
Szeplőtelen fogantatásról beszélgettek, amikor egy úr belefolyt a
beszélgetésbe és indulatosan vitatkozni kezdett Rajmunddal. A
vitát azzal akarta lezárni, hogy leereszkedő hangon közölte:
Nézze, fiatal barátom, ezt csak jobban tudom önnél, én a filozófia
doktora vagyok! Mire a huszonegy éves Maximilián nevetve
válaszolta: Ez cseppet sem meggyőző érv, mert én is az vagyok! A
másikat ez igen elgondolkoztatta. Már növendék korában egy
missziós folyóiratról álmodott. Amint krakkói tanár lett, kérvényt
nyújtott be feletteseihez, hogy kiadhasson egy újságot. Az
engedélyt megkapta azzal a föltétellel, hogy a költségeket magának
kell előteremtenie. Maximilián ajtóról ajtóra járva kéregetett, és
egy év múlva a nyomda állt. A kolostorban azonban rossz szemmel
nézték tevékenységét, és munkatársaival együtt áthelyezték a félig
romos grodnói kolostorba. Mint indokolták: ,,Nem felel meg
alapítónk szándékának, hogy újságot szerkesszünk és terjesszünk. A
mi dolgunk az imádság és a gyóntatás. Feladatunk a
lelkipásztorkodás, a misszió és a prédikálás''. Kolbe atya így
válaszolt: Éppen ezért kell nekem így dolgoznom, hiszen a 20. és
nem a 13. században élünk. Ivó testvér így tudósít a niepokalanowi
alapításról: ,,1927-ben Varsó mellett egy nagy telket kínáltak
eladásra. Tulajdonosa Drucki- Lubecki herceg volt. Kolbe atya
tudomást szerzett a dologról, ám a provinciális a vételárat túl
magasnak találta, ezért nem utalta ki. A páter ekkor útra kelt
Varsó felé, kölcsönkért csizmában, foltozott csuhában, vállán
hátizsákkal, de telve a reménnyel, hogy sikerül majd rávennie a
herceget: adja olcsóbban a telket. Isten pedig azt is megadta
neki, amit kérni sem
mert, a
hercegre ugyanis oly mély hatást gyakorolt hosszú beszélgetésük,
hogy végül a telket nem olcsóbban, hanem ingyen adta oda.
Néhány nap múlva a testvérek első
csoportja elindult Grodnóból, hogy fölépítse az új kolostort. A
környékbeli parasztok, akik addig meg voltak róla győződve, hogy a
barátok csak imádkozni tudnak, elámultak a csodálkozástól: a
testvérek föltűzve ruhájukat, egyikük facipőben, másikuk mezítláb,
hajnaltól estig vidáman dolgoztak. És már a második napon
enni-innivalót kaptak a ,,kedves szegény testvérek'' a
környékbeliektől, akik maguk is beálltak segíteni. A missziós
buzgóság négy testvérrel együtt Japánba vitte a pátert, anélkül,
hogy ismerte volna a nyelvet, lett volna pénze, vagy bárki is
várta volna ott őket. Ezt írta onnan: ,,A hó beesik a hálónkba. Az
eső a fazekainkba csorog. Kínlódunk, hogy megtanuljuk a japán
írásjeleket. Testem tele van kiütésekkel, nem bírom a japán
konyhát. Jaj, testvéreim, milyen nehéz dolog a honvágy!'' De egy
hónappal később niepokalanowi társai ámulva olvasták a következő
táviratot: Ma szétküldtem az első számot, ami tízezer példányban
jelent meg.
Ivó
testvér lelkesen mesélt házfőnöke széleslátókörűségéről: Kolbe
atya eszméivel messze megelőzte korát. 1917-ben például a mozit
egyes egyházi vezetők csak a kísértés eszközének tekintették, ő
pedig áldásos találmánynak tartotta. Minden technikai találmányt
nyomon követett. Maga is tervezett egy igen gyors repülőmotort. A
háború kitörése előtt azt a tervet forgatta fejében, hogy
repülőteret épít és szerez négy repülőgépet. A rádiót is
fölhasználta munkájához. Állandóan önálló munkára késztetett
minket. Semmit nem utált úgy, mint az ostobaságot. Volt egy külön
levélszekrényünk, ahová a találmányainkat dobtuk. Niepokalanowban
számos szabadalom született.
Első
(amnitzi) fogságának idejéből mesélte egyik fogolytársa: ,,A
priccsem közvetlen az övé mellett volt. Egyik éjjel arra ébredtem,
hogy valaki betakarja a lábamat. A páter volt. Olyan jó volt
hozzám, mint az édesanyám. Azt is láttam, hogy teljes adagját
odaadta
másoknak. Másodszori letartóztatása után a Pawiak börtönbeli közös
cellájukba egyszer belépett a parancsnok és észrevette a csuhás
embert. Megragadván a rózsafüzérét, egészen közel húzta magához,
és arcába üvöltötte: Igazán hiszel ebben?!! Majd a válaszra Igen!
addig ütötte-verte a szerzetest, míg az vérrel borítva el nem
terült a cella padlóján. Auschwitzban Maximilián a vérszomjas
Krott parancsnoksága alá került. Krott gyűlölt minden politikai
foglyot, de mindenkinél jobban gyűlölte a lengyeleket és
papjaikat. A rabokat abban a lágerben súlyos fatörzsek cipelésére
használták. Krott, valahányszor elhaladt előtte Maximilián páter,
mindig végigvert rajta. Egyik délben kikeresett egy különösen
nehéz fatörzset a számára: Kolbe atya végső erőfeszítéssel vette
magára, és ingadozó léptekkel indult meg vele. Futólépés!!
ordította a parancsnok, Kolbe atya azonban erejét vesztve
összerogyott. Krott odalépett hozzá, és csizmájával az arcába
tiporva ordította: Majd megmutatom neked, te naplopó, mi a munka!!
A naplopót deresre fektették, és ötven botütést mértek rá. Amikor
kínzója megtörölte izzadt homlokát, a páter nem mozdult többé.
Csizmájukkal rugdosták le a véres testet
a pocsolyába. Krott hanyagul néhány gallyat vetett a halottnak
vélt fogolyra. Később rabtársai vitték be a betegszobába. És Kolbe
atya egy hónap múlva önként odaadta az életét az éhségbunkerban.
Egyik fogolytársa mondta el: ,,A páter haláláról az egész táborban
beszéltek. Ő nemcsak egy embert mentett meg az életnek: tettével
sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a
tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi jóságba vetett
hitet.''
Istenünk, aki Szent Maximilián vértanúdat a Szeplőtelen Szűz
iránti különleges szeretettel ajándékoztad meg, és eltöltötted
apostoli buzgósággal és hősies felebaráti szeretettel, kérünk, add
meg az ő közbenjárására, hogy dicsőségedre nagylelkűek legyünk
fele barátaink szolgálatában, és haláláig hasonlók a te Szent
Fiadhoz |
|
