Marosvásárhely

P. Boros Fortunát szerint Erdélyben 1260-as évek körül a minoritáknak négy kolostoruk volt, a Besztercei, a Szászvárosi, a Temti és a Marosvásárhelyi. Sajnos ezt az adatot nem tudjuk bizonyítani, mert más írásos adat nem áll rendelkezésünkre. Annyit tudunk, hogy a dominikánusoktól 1240-ben átvették a várbeli templommal egybekötött kolostort és 200 évig itt tartózkodtak. Itt végezték a lelkipásztori munkát 1446-ig, amíg az obszerváns ferencesek felül nem kerekedtek, és ekkor át kellett hogy adják nekik a kolostort. VI. Sándor pápa 1492. október 7-én keltezett rendeletével  megerősítette ezt az átadást.

A reformáció után, amikor az osztrák ház jóvoltából a jezsuiták kezdtek teret hódítani, nagyon nehéz volt a minoritáknak olyan helyen letelepedni, ahol a jezsuiták már megve megvetették a lábukat. 1726-ban Firtos hegyéről jöttek a minoriták a székely fővárosba. Sárpataki Keresztes József, Küküllő megye főispánja által adományozott házban telepedtek le, ahová egyúttal kolostor építését tervezték. Itt tartózkodásuk azonban nem tartott sokáig, mert a várparancsnok (Thiss tábornok), – aki még a szerzett jogok alapján az ott lakó városi polgárságot sem tűrte a város területén – házukat a katonaság részére lefoglalta és Orbai János házfőnökkel együtt a minoritákat kilakoltatta. Később aztán a hadvezetőség pénzbeli kárpótlással elégítette ki a szerzetesrend veszteségeit. Az atyák ekkor Udvarfalvára mentek, hol addig tartózkodtak, míg Lobkowitz herceg, Erdély parancsnoka 1740-ben engedélyt adott visszatérésükre. Miután az engedélyt megkapták, az atyák saját pénzükön templom és ház építéséhez fogtak, azonban megfelelő anyagi erő hiányában sem a templomot, sem a rendházat kellően nem építhették ki.

A mintegy 4 hold nagyságú telken Jánossi Mauriciusz irányítása mellett 1741-től 1767-ig épült a templom és a zárda. Az építkezés befejeztét a szentély jobb oldalában a sekrestyeajtó fölé helyezett kőtábla is tanúsítja: „1767 OMCR”

A templomot 1892-ben restaurálták. A bejárat előtti fából készült pavilonszerű födeles haranglábat lebontották, és helyette a templomkapu fölé a harangokat befogadó csonka tornyot építették. Ez azonban még így sem mondható toronynak, mert csúcsa még a templomfedélig sem merészkedik.

A templom szentélye alatti sírboltban (melynek bejárata a kertből, a templombejárattal ellentétes oldalon van) a rend tagjai alusszák örök álmukat. Mind a kriptában, mind a templom szentélyében márványtáblák örökítik meg az itt nyugvók emlékét.

A régi zárdához a nagy piac felőli részre toldottak egy új, emeletes épületszárnyat. Erre azért volt szükség, hogy helyet biztosítson a minorita papnövendékeknek.

1895-től 1914-ig az Egerből ide helyezett teológia működik az épületben. A háborús szükség miatt ennek fenntartása nagy áthidalhatatlan nehézségekbe ütközött, ezért 1914-ben feloszlatták. A minoriták a város lelkipásztori szolgálatában segítettek. Annyira lelkiismeretesen végezték feladataikat, hogy a nép nagyon megszerette őket. Így egyre több ifjú iratkozott be növendéknek közéjük. A rendház – a nehézségek ellenére – noviciátust is tartott fenn, ezzel is képezve a fiatalokat a minorita eszménykép elérésére és a többi rendház örömére. Gazdaságilag is annyira kiegyensúlyozódott, hogy 1929-ben felépítette a Bolyai és Köteles Sámuel utca sarkán levő kétemeletes bérpalotát.

Marosvásárhelyen élt és tevékenykedet az erdélyi minorita rendtartomány utolsó két „mohikánja”: P. Bányász József házfőnök és P. Mezey Tibor. Egyszerű életükkel és hűséges szolgálatukkal világító példát adtak a híveknek és az őket látogató minorita növendékeknek.