Kolozsvár

A minoriták első letelepedése Kolozsváron Hunyadi Mátyás magyar király nevéhez fűződik. Az igazságos nagy király az által is ki akarta mutatni szülővárosa iránt érzett szeretetét, hogy azt egy maradandó emlékkel gazdagítja. A város lakossága Szabó Ambrus bíróval az élen – értesülve e nemes szándékról – 1486. november 7-én levelet írt a királynak. Ebből az okmányból idézek: „..felséges fejedelmünknek, kegyelmes Urunknak, Mátyásnak, Magyar- Horvát- és Dalmátország királyának, továbbá a mi nagyságos Grófunknak, Báthori István magyar kúriai bírónak és erdélyi Vajdának akaratjából és beleegyezésével elhatároztuk, hogy egy helyet adományozunk zárdahelyül, a Farkas utcában a szabók tornyánál, kelet felé a kisebb rendű testvérek részére örökösen, akkora helyet, területet szerzünk és ajándékozunk ott a nevezett testvéreknek, mily nagyot a zárda igényei megkíván...”

Mátyás király megörvendett a város elhatározásának, és 1487-ben királyi leiratot intézett a városhoz, melyben ezt olvassuk: „minthogy elhatároztuk, hogy a ti városotokban az általatok kijelölt helyre az Observanciáról nevezett szent Ferenc rendjének kisebb testvérei részére zárdát építtetünk...”

A későbbi levelekből az is kiderül, hogy Mátyás király több testvért küld oda, köztük János testvért is, akik derekasan helyt álltak a megpróbáltatásokban, és nemcsak az emberekkel foglalkoztak, hanem részt vettek a templom és a zárda építésében is. A nagy alapító nem érhette meg művének befejezését, mert a kolozsvári Farkas utcai templom építője 1490- ben meghalt, nem kis fájdalmára a ferenceseknek. A megkezdett munka folytatásáról és befejezéséről Mátyás utóda, II. Ulászló magyar király gondoskodott.

A gót-csúcsíves stílusban épült templom leírását Gróf Eszterházi János adja az Archeológiai közlemények IV. kötetében:

„A Kisboldog Asszony tiszteletére szentelt templom méretei belső világában ezek: a szentély hossza 22 m, szélessége 10 m, magassága 17 m, a hajó hossza 35 m, szélessége 15 m, magassága a mostaninál nagyobb volt. A szentély déli oldalán állott a 36 négyzet méter nagyságú sekrestye, hová egy 2,5 m széles és 35m hosszú keresztfolyosó" vezetett a zárdába.

A zárda nagyságáról fogalmat alkothatunk, ha elgondoljuk, hogy azt 150 szerzetes befogadására építették, akik 1556-ig, tehát alig 60 évig élhettek benne. A három király (Hunyadi Mátyás, Gróf Báthory István ill. II. Ulászló) költségén épült templomot és zárdát a Petrovich által rendezett templomrablás idején 1556-ban a város zendülése és dühössége elragadta. Az utolsó házfőnököt, P. Mikala Boldizsárt az eretnekek misézés közben ölték meg. A templomot és a zárdát kifosztották, majd felgyújtották. A testvéreknek ilyen  körülmények között menekülni kellett. Báthory Kristóf erdélyi fejedelem 1579-ben a 23 év óta elhagyott és bomlásnak indult épületeket kijavította. Báthory István lengyel király és erdélyi fejedelem pedig azokat 1581-ben a kolozsmonostori apátságban élő jezsuitáknak adományozta, akik 26 éven át laktak benne. E negyed évszázad alatt a reformátusok kétszer űzték ki a jezsuitákat onnan, míg 1605. július 19-én mind a zárdát mind a várost ők is végleg elhagyták. Bethlen Gábor a feldúlt és üresen álló zárdát és templomot 1622-ben iskolai célokra a reformátusoknak adta.

1627. augusztus 25-én a villám becsapott a toronyba, és az ott tartott 12 tonna lőpor a toronnyal együtt felrobbant. Ez évben a tornyot rendbe hozták, és kakassal díszítették fel, amelyet 1636-ban a szél lefújt.

1693. október 10-én I. Lipót magyar király jóvoltából a templom a jezsuiták kezébe került vissza, akik az 1697-ben leégett kolostornak az alapfalait felhasználva azt restaurálták. Az új templomot Orbán Balázs így írja le: “A templom három hajós gót épület; ezt azonban csak szentélyének polygon záródásából lehet következtetni – mert maga a templom renaissance stylbe idomíttatott át; déli mellékhajója a vállívek pilléreinél átfalaztatva apró kápolnákra osztatott, északi oldalhajója elrekesztvén s fölébe még egy emeletet rakatván a kolostor negyedik oldalát alkotó lakosztállyá lőn átváltoztatva.”

A kolostort – mondja tovább Orbán Balázs – a templommal egybekötő sekrestye boltozata meg van tartva s a késő góth kor szövedékboltozatának combinátióját mutatja: eszerint a templom újraépítési kora a XVI. század elejére esik.”

Mire azonban a templom és a kolostor építése befejeződött, egy újabb református hullám az összes szerzetesrenddel együtt a minoritákat is száműzte Kolozsvárról. 1724-ben költözött be újra a rend Kolozsvárra, de most már csak a külvárosban, a mai Szent Erzsébet-aggház helyére, ahol egy egyszerű faépületben laktak. Innen folyamodott 1760-ban P. Sándor János gvárdián a városi tanácshoz engedélyért, hogy a belvárosban, a Közép utcában megvásárolt Henter-ház és telek helyére templomot és rendházat építsenek. Hosszú tárgyalások után 1766-ban be is költöztek a házba. Az emeleten maguknak lakóhelyiséget rendeztek be, a földszinten pedig nyilvános kápolnát. Egyelőre itt tartották az istentiszteleteket, melyre a helyőrség katonái is rendszeresen eljártak. Midőn a jezsuita rendet Kolozsváron megszüntették, P. Héja Bálint minorita házfőnök 1775-ben ezek lefoglalt vagyonából eredménytelenül kért segélyt a templom építésére, sőt Mária-Terézia még az 500 forintot is – amelyet de Rosin Ignác kolozsvári tábornok hagyott a rendnek templomépítés céljából – a karinthiai árvaháznak adatta. Sok baj volt a szomszéd telek megvásárlásával is. Évekbe került, míg ezek megvétele és elcserélése után építéshez foghattak. A munka be sem fejeződött, amikor 1779. szeptember 24-én a torony a gyenge alapozás miatt összedőlt, és a már födél alá került templom első részét súlyosan megrongálta. Nagy szerencse, hogy a balesetnek csak egy napszámos esett áldozatul. E hír hallatára Mária-Terézia megfelelő anyagi támogatást nyújtott, úgyhogy 1782-ben befejeződhetett a szép, barokk díszítésű templom építése, mely ma is áll. A templom tornya és födele 1798-ban a belváros négy utcáját végigpusztító nagy tűzvésznek áldozatul esett, s aztán mintegy háromnegyed évszázadig törpe, suta, kis kúp alakú deszkafedél dísztelenkedett rajta. A XIX. század utolsó negyedében újra hozzá méltó, mintaszerűen szép barokk fedelet kapott. A volt minorita templom homlokzatától jobbra esik az egybeépített hét ablakos konvent. Ennek közepe táján nemesi címer található (Haller János erdélyi kormányzóé), fölötte a ferences címer. A belső udvar az enyedi rendházhoz hasonló; ez is rámutat arra a dologra, hogy a minoriták mennyire szeretik a természetet.

A templom főoltárképe a mai képállvány mögött Urunk színeváltozása kép volt. A templomhajó egyik színes ablaka Árpád-házi Szent Imrét, a másik Páduai Szt. Antalt ábrázolja. Amikor a görög katolikusok átvették a templomot, a képállvány miatt a két barokk mellékoltár kikerült a templomból; ezek ma a lugosi minorita plébánia templomban állnak. Az egyik ezek közül Assisi Szent Ferencet ábrázolja, amint a Szűzanyától térdelve átveszi a kordát, fölöttük a keresztjét átölelő Üdvözítő alakja. A másik mellékoltár képe a liliomos Páduai Szent Antal, karján a gyermek Jézussal. Mindkét barokk oltár művészi faragású és a templom szentélyétől jobbra és balra van elhelyezve. Akkor még sokan temetkeztek a templomokba, így a kolozsvári minorita templomba is bekerült néhány patrónus családnak a síremléke. Nagyon érdekes Bogdánfi Márton és neje, Seiffert Auguszta síremléke a bejárattól balra, a keleti oldalon. Ez utóbbinak sírköve igen gazdag szimbólumokban, ám az itt uralkodó homály miatt csak egész közelről látható kellőképpen. A barna síremlék talpánál egy hamuveder, melyre egy kígyó tekerőzik, előtte pedig egy angyal ül; kezében a mulandóság jelvényét, a homokórát tartja, és a reménység jelét, a horgonyt. Aranyozott házassági címer mutatja, hogy a sírban nemes rendű pihen, a fekete és arany nagybetűs felirat pedig elmondja, hogy “a legjobb nők, anyák egyike, nemes Seiffert Auguszta rövid élete 24 éveiből hatig a nemes Bogdánfi Márton felejthetetlen hitvese”. Az új templomhoz sokan tettek nagyobb misealapítványokat. Ezek közül megemlíthetjük: Báró Hentert, Thorotzkayit, báró Jósika és Pállfy családokat. A XIX. század elejétől fogva különös szeretettel támogatták a templomot, és egyben a minorita atyákat, a vagyonos örmény családok tagjai, akik közül sokan temetkeztek a templom sírboltjába, amíg 1834-ben kitört a kolerajárvány. Ezután megtiltották a temetkezést templomokba és a belváros területén. A zárda épületét idővel még csiszolták, így tágas folyosóival, nagyboltozatos szobáival, bájos kis kertjével régi nagyúri lakás hatását teszi a szemlélőre. Kívül fogsorosan párkányozott ódon ablakai, nagy, a színes grófi Haller-címer és a barokk keretes szerzetesrendi jelvény messziről mutatják, hogy itt a múlt művészete véste kőbe mondanivalóját. Sajnos, 1926. november 7-én könnyek között búcsúzott el a rendtől s templomától Kolozsvár magyar lakossága. A renddel egy darab magyar múlt költözött el Kolozsvár falai közül, s a szép minorita templom az ódon rendházzal és tartozékaival, bérházaival, malmával és földbirtokaival pápai rendelkezés alapján a görög katolikus egyház birtokába jutott. A templomból és a rendházból csak az ingóságok maradtak a rend tulajdonában: az oltárokat, az orgonát, a bútorzat egy részét, a könyvtárat és kéziratokat a lugosi és marosvásárhelyi rendházakba szállították. Elment a rend utolsó kolozsvári házfőnöke, dr. P. Szikra Lénárd is, aki – mint a megtorpedózott hajó parancsnoka – az utolsó percig híven betöltötte feladatát. A templom és a rendház épülete, mint műemlék, az ország egyik legszebb barokk stílusú épülete, s a templom belseje a mellékoltárok leszerelése után is kétségtelenül az egyik legcsinosabb görög-katolikus templom. A nagy főoltár, a kedves orgonakarzat, a Haller grófok által készített, gazdagon aranyozott szószék, Lohr Ferenc 1908-ban alkotott mennyezetfestményei, a szép barokk padok, a díszes színes üvegfestmények s ablakok valamint a hangulatos síremlékek így is művészi emlékek maradnak, bár a leszerelt mellékoltárok nem pótolhatók. A templom és a régi rendház épülete anyagi értékükön kívül is, már csak műemlék jellegüknél fogva megtalálják a kellő megbecsülést az új tulajdonos egyház részéről is. És még inkább meg kell hogy találják ezt a keresztényi megbecsülést azok a kegyeleti emlékek, sírkövek, melyek a templomépítő- és fenntartó rég elpihent áldozatos lelkek emlékét hirdetik.