A Ferencesség kialakulása

A kolduló rendek létrejötte

1200 táján a kolostori életnek és vallásosságnak is merőben új formái szerveződtek: a kolduló rendek. A két legelterjedtebbet az olasz Assisi Szent Ferenc (1181–1226), és a spanyol Caleruegai Szent Domonkos (1170-1221) alapította, róluk kapták követőik a közkedvelt ferences (franciskánus), illetve domonkos (dominikánus) nevet. A két rend keletkezése mintegy reakció volt arra az elvilágosodási folyamatra, amely a püspökségek és apátságok beilleszkedését kísérte a hűbéri társadalomba. Az új rendek egy mélyebbre ható szemléleti változást tükröztek, amely a kereszténység eszményeit és a szerzetesi hivatást egyformán érintette. Az Újszövetségből addig is tudni lehetett, hogy a szegény ember közelebb áll Istenhez, mint a gazdag, de a középkor korábbi századaiban ezt nem volt szokás felemlegetni. A világi papság soha nem kacérkodott a vagyontalanság állapotával, a monasztikus szerzetesrendek – a bencések és utódaik – pedig csak az egyes tagokat kötelezték a szegénység megtartására, a testületet magát nem. Sőt, az egyház hatalomra jutása, azaz Nagy Konstantin ideje óta úgy volt természetes, hogy a papi intézményeknek minél nagyobb vagyona legyen, hiszen erre nemcsak fennmaradásukhoz, hanem tekintélyük megóvásához is szükség volt. A ferencesek a krisztusi szegénységet mutatták be a városokban, ezáltal egy új ideált jelöltek meg a népnek. Nemcsak maguknak, hanem kolostoruknak is tiltották a vagyonszerzést, és – legalábbis eleinte – kizárólag alamizsnakoldulásból tartották fenn magukat. Innen származik a kolduló rend elnevezés. A kezdeti szigorból utóbb kénytelenek lettek engedni, mert a nyomor veszélyeztette őket, de számottevő vagyont később sem gyűjtöttek. A kolduló rendek fellépésével gyökeresen megváltozott az elképzelés arról is, hogy mi a kolostori élet célja. Addig a legistenfélőbb élet is bizonyos fokig öncélú volt: a cellájába zárkózott szerzetes éppúgy, mint az erdei remete elsősorban a saját útját kereste Istenhez; másoknak inkább példát mutatott, esetleg imádkozott az üdvösségükért. A kolduló barátok merőben mást akartak: nem passzív, hanem cselekvő életet, nem példaként próbáltak szolgálni, hanem a nép közé vegyülve egy új, elmélyültebb és igazibb vallásos hitet propagálni, vagy a hitetlenek között a békés meggyőzés erejével téríteni.(Ezért a kolduló rendek kolostorai mind a városokban létesültek)

Szent Ferenc és a Ferences mozgalom

A XIII. században élt és tevékenykedett az egyház egyik legnagyobb szentje, ASSISI SZENT FERENC, aki a maga egyszerűségével, a természet és az ember iránti szeretetével egy új utat tudott mutatni Isten felé nemcsak a kor sok fiataljának, de sok évszázad nemzedékeinek is. Szent Ferenc az olasz Umbria tartománynak Assisi városában született 1182. nyarán vagy őszén. Édesapja, Bernardone Péter gazdag posztókereskedő. Édesanyja a nemes francia családból származó Bourlemond Pica volt. Ferencet János névre keresztelték, de nevét később Francescora változtatta. Az akkori szokások szerint a jómódú fiatalság könnyed életét élte, de már ekkor kitűnt nemes lelkülete és szeretetteljes egyénisége. Húszéves korában, lovagi álmoktól hajtva, hősiesen harcolt Perugia ellen, még fogságba is esett. Apja kiváltotta, de később – mert vagyonuk nagy részét a szegényeknek adta – apja nagyon megharagudott rá. Édesapja dühe elől a városon kívül fekvő kis San Damiano templomban húzódott meg. Itt imája közben a feszületről hallotta: “Ferenc, menj, állítsd helyre hajlékomat, amely, mint látod, roskadozik”. Előbb szó szerint vette a szavakat, s önkezűleg kezdte tatarozni az ócska templomot. Később aztán rájött, hogy sokkal többet jelentenek ezek a szavak. Az 1206-os év Ferenc életének nevezetes fordulópontja. Súlyos betegségbe esik, amely oly erős hatással van lelkére, hogy teljesen megváltoztatja addigi felfogását az életről. Mindenkivel jót akar tenni, szerető szívét és lelkét nyújtja az embereknek. Különös gondja van a szegényekre és betegekre, pénzt gyűjt hogy segítsen nekik. Nem egyszer az apja üzletéből posztót ad el, hogy segítsen nekik. Apja csalódik benne, mert nem hajlandó kereskedelmét folytatni és látván ezt, hogy többet törődik az elesett emberekkel mint családjával, ezért kitagadja. Ekkor Ferenc minden örökségéről lemond, pénzét a szegények között szétosztogatja, sőt még a rajta levő ruhát is visszaadja szüleinek, hogy ne tartozzon nekik semmivel. Remeteségbe vonul, azért, hogy a csendben megtapasztalja és átélje azokat az örök igazságokat melyek után lelke titkon óhajtozott. Az itt töltött két év alatt ráébred arra, hogy valóban Isten mit is szeretne vele, általa tenni.

Ezért koldusruhát öltve megkezdte csodálatos vezeklő és istenszeretetet hirdető életét, az önkéntes szegénység jegyében amelyet úrnőjének (Donna Poverta) nevezett el. Ezért nevezték el később őt poverellonak, azaz szegénykének

Vonzó egyénisége másokra is oly nagy hatással volt, hogy már 1209-ben többen csatlakoztak hozzá, pl: Quintevalle Bernát, Assisi Péter és Egyed, Bolognai Szabatin, majd Rufin és Angyal testvérek. Így Ferenc első társaival elvonult az Assisi mellett fekvő Rivotorto falucska egyik kunyhójába. Itt írta össze Ferenc követői számára az első szabályokat és elveket, mely írást személyesen vitt el Rómába, hogy annak megerősítését alázattal kérje. III. Ince pápa ezt szóban meg is adta. Majd a IV. Lateráni zsinat is megerősítette 1215-ben.

Rómából visszatérve társaival együtt a „Porciunkula” néven közismert Santa Maria degli Angeli templomocska mellett telepedett le, amit a bencések adományoztak neki. 1212-ben Assisi püspöke meghívta Ferencet a székesegyházba prédikálni. A beszéd óriási hatást váltott ki a hívek között. Annyira, hogy Assisi legelőkelőbb családjai közé tartozó Sciffi Klára is elhatározta, hogy Ferenc követője lesz. Példáján több assisi hajadon is felbuzdult és csatlakoztak Klárához. Szent Ferenc szeretettel fogadta őket, és számukra megalapította a második rendet, amelyet Assisi Szent Klára nevéről klarisszáknak neveznek. Az első rend óriási fejlődésnek indult. Tagjai napról napra szaporodtak. 1217-ben szükségessé vált kusztodiáknak, provinciáknak a megszervezése. Szent Ferenc még ebben az évben már külföldre is küldött testvéreket, ezek alapították meg többek között a keleti rendtartományt (Provincia Orientalis), az első misszió központját, melynek élén Szent Ferenc legbizalmasabb társa, Fráter Illés állt, akire később a rend vezetését és átszervezését is rábízta. A rend gyors fejlődése és az egyházban bekövetkezett változások hatására Szent Ferenc 1223-ban új regulát írt követői számára, amit november 29-én III. Honóriusz pápa a „Solet Annuere” kezdetű bullával erősített meg. Ezt az eredeti regulát és bullát a mai napig a minoriták birtokolják és őrzik az assisi pápai bazilikában. Életének utolsó éveiben Szent Ferenc lelke mindinkább átizzott Krisztus szeretetétől, és 1224-ben elvonult az Alverna hegyére, hogy magányban elmélkedjék Krisztus szenvedéséről és böjtöljön. Itt jelent meg neki a megfeszített Jézus szeráf alakjában és megjelölte őt sebhelyeivel; amiért Szent Ferenc a szeráfi nevet kapta. Visszatért Alverna hegyéről Assisibe, ahol még két évig apostolkodott. 1226. október 4-én halt meg, rendtársaitól körülvéve, 20 évre megtérése után. IX. Gergely pápa 1228. július 6-án szentté avatta Assisiben, ahová személyesen jött el, hogy letegye a bazilika alapkövét és elrendelte annak felépítését. 1230. május 25-én pünkösd vigíliáján hozták át a Szent testét Szent György templomából, ahol Illés testvér ideiglenesen eltemette.

 Szent Ferenc Lelkisége

A hátramaradt írásokból, életrajzokból egy szüntelenül új és új utakat kereső, emberi és szellemi adottságokban gazdag Szent Ferenc tűnik elő. Hogy valójában ki is volt ő, mi volt az ő egyéniségének legfőbb sajátossága, nyugtalan életének mozgatóereje, erre rendkívül nehéz választ adni.  Egy-két jellegzetes vonás az, ami segíthet abban, hogy személyiségéhez több évszázad távolából közelebb kerüljünk.

 Szent Ferencet jelleme

Az öröm, vidámság. Szent Ferenc dalos pacsirtának és Isten bohócainak nevezte magát, meg fiait. Megkívánta övéitől a vidámságot, ugyanakkor megbélyegezte a szomorúságot, amit egyiptomi betegségnek nevezett.

A szegénység szeretete. A szegénységet úrnőjének hívta, magát pedig poverello-nak, azaz szegénykének. A ferences lelkiség egyik legalapvetőbb alkotóerejének tartják a szegénységet. Szent Ferenc az anyagi dolgokról való lemondással nem elégedett meg, hanem az Úr Jézus példáját követve sem egyeseknek, de még a közösségnek sem engedte meg a birtoklást. A Regula VI. fejezete szól erről: “Ne legyen a testvéreknek semmi tulajdonuk, se házuk, se egyéb birtokuk, hanem a világ idegenjeinek és jövevényeinek módjára szegénységben és alázatosságban szolgáljanak Istennek.”

A szenvedő Krisztus szeretete. Szent Ferenc rabjává lett Jézusnak. Mikor atyja előtt lemondott minden örökségéről, a püspöktől kapott szegényes ruhára kereszt alakot rajzol mésszel, hogy a megfeszített Krisztust hordozza körül és dicsőítse meg. Később ruháin ott viselte a kereszt jelét, cellája falán is csak a kereszt volt látható, leveleire neve helyett keresztet rajzolt, a kereszttel függ össze a mellén keresztbe tett kezekkel való ima módja is. A halált is a földön fekve ilyen keresztbe tett kezekkel várja. Ebből a szeretetből származnak a stigmái is.

Az evangéliumi élet. Szent Ferenc csak egyet akart: mindenben az evangélium útmutatása szerint élni, minden magyarázkodás nélkül.

A természet szeretete. A természetben rokonát, testvérét, bátyját, nénjét, húgát látja. Épp ezért a természet egész misztikus magaslatra emeli őt. Szeretetét nagyon szépen tükrözi vissza a Naphimnusza.

Az átélés, ami azt jelenti, hogy az élet több, mint gondolat. Annyit ér az ember, amennyit a valóságból magáévá tesz, életté vált. Átélni az igazságokat, ahogy Szent Ferenc jelmondata kifejezi: “Istenem és mindenem.”

A népszerűség és népiesség. A néppel együttérezni, vele együtt élni, hozzá leereszkedni. Ezért is nevezték el “barátok”-nak őket, a nép barátai voltak.

A népi ájtatosságok művelése: a keresztúti ájtatosság terjesztése tőlük ered. Ezért a felállítás és megszentelés joga is az övék. Jézus szenvedésének a helye, a Szent föld több mint 700 éve az őrzésükben van. Betlehemes játékok, misztérium játékok ápolói és terjesztői. Szent Ferenc rendezi meg az első betlehemet Greccioban. Szent Ferenc rendje missziós rend. Szent Ferenc a „totus apostolicus” férfiú teljesen magáévá tette Krisztus Urunknak szavait: „Enutes...predicates...et docete”.

1219-ben maga is elindult 12 társával Egyiptomba, hogy Kármel szultánt megtérítse. Még életében megalapította az első missziós központot (Provincia Orientalis), melynek fejévé a nagy tudású és kitűnő szervezőt, Illés testvért nevezte ki. 1217-1219. között Német- és Magyarországba küld missziós testvéreket.

 A Ferencesség útja az alapító halála után

1209-ben Szent Ferenc miután Rivotortoban megalapította első rendjét, annak tagjait alázatosságból kisebb testvéreknek, minoritáknak nevezte el. A minorita rend tagjai a rendalapító nevéről ferenceseknek is nevezték. IV. Ince pápa “Cum tanquam veri” kezdetű bullájával 1252. április 21-én konventuálisoknak nevezte el őket, ami a nagyobb létszámú közösségek jelenlétére utal. Innen ered a konventuális minorita elnevezés. Szent Ferenc rendje még egy családból állott, noha a különböző irányzatok közti feszültség számottevő volt. A rend kezdettől fogva hatalmas arányban növekedett, így nem lakhattak remeteségben, ezért kisebb településeken szerte-széjjel laktak, ezért mindinkább szükségessé vált a rendházak építése. Így épült fel például a rend első és egyik legnagyobb rendháza a „Sacro Convento” Assisiben IX. Gergely pápa meghagyásából. Ebben a konventben lakott egy időben Páduai Szent Antal, majd Szent Bonaventúra és Kupertinói Szent József is. Az első rendház után Itália többi városaiban is nagy számban épültek rendházak. Egyes rendtagok, az úgynevezett spirituálisok ellenezték a rendházak birtokba vételét, mert nem tartották összeegyeztethetőnek ezt a ferences szegénységgel. A rend terjedése és a korszellem új feladatok megoldására késztettek. Az erkölcsi hanyatlás és a tévtanok miatt fokozottabb mértékű lelkipásztorkodásra volt szükség. Ezt vállalták a testvérek, épp ezért szükséges lett a szerzetesek tudományos képzése is. Ekkor, hogy a pénzt vagy hasonló dolgot is elfogadhassanak, az eredeti szegénységen változtatva kineveztek egy nuncius syndacus procuratort, aki a kapott javakat kezelte és az elöljárók engedelmével azt megfelelő célra fordította. Ez pápai engedéllyel történt. A túlzó spirituálisok ezt ellenezték: ezek voltak az un. fraticellik, akik a Szentszékkel is szembeszálltak. XXII. János egyházi átokkal sújtotta őket 1317-ben. Így egészen 1386-ig sikerült a rend egységét megvédeni. Ebben igen nagy érdeme volt, Szent Bonaventúrának, a konventuálisok generálisának, aki mindenben az arany középutat kereste, és békítette a nyugtalankodókat. Szent Bonaventúra (Giovanni Fidanza) 1221-22-ben született Bagnoreaban ( ma Bagnoreggio). Gyermekkorában Szent Ferenc gyógyította meg súlyos betegségéből. Anyja fogadalmához híven 1238-ban belépett a minorita rendbe. Párizsban Halesi Sándor tanítványa volt, majd 1248-tól 1257-ig a párizsi egyetemnek tanára. 1257. február 2-án Boldog Buralli János kérésére Rómába tartott araceli nagykáptalanon generálissá választották. Nehéz körülmények között vette át a rend vezetését, melyet 18 éven át oly bölcsességgel és körültekintéssel kormányzott, hogy megérdemli a második rendalapító nevet. Tökéletesítette a belső kormányzati rendszert, amely a mai napig csak a minoritáknál maradt fenn. 1260-ban a narbonne-i káptalanon mutatta be a rend első rendezett szabálygyűjteményét, a „narbonne-i konstitúciókat”- melyben még a rendi ruha színét és formáját is körülírja. Nagy tudású és békeszerető ember lévén, a rend tagjait sikerült az arany középútra terelnie, a túlkapásoktól megóvnia a túlzott spirituálisokat.

A II. Lyoni zsinaton is részt vett, hittudomány szempontjából fontos műveket is írt, de talán a ferences rend neki köszönheti fennmaradását, mert kellőképpen meg tudta magyarázni a Szent Ferenc által írt Regulát, és ez így alapja és alkotmánya lett a ferences minorita rendnek. Ez az alkotmány szerint élnek most is a minorita atyák szerte a világon. A rend történelmében P. Frignano Tamás minorita generálisnak volt nagy szerepe, mert 1368-ban engedélyt adott FR. Trinci Pál minorita laikus testvérnek, hogy mindazokkal a társakkal együtt, akik az ideális ferences szegénységet gyakorolni óhajtják, a bouglianoi remeteségbe vonulhassanak. Ezzel lépések indultak meg a ferences obszerváns család megalakulására. Trinci Pál követői lassanként megszaporodtak és helybeli elöljáróik fennhatósága mellett éltek, akik viszont engedelmességgel tartoztak a minorita provinciálisoknak és a minorita generálisnak, mint Szent Ferenc törvényes utódainak. Ezeket a spirituálisokat nevezte a konstanzi zsinat (1415. szeptember 19.) „Fratres regularis observantiae” néven. IV. Jenő pápa különös pártfogását élvezték, aki a római Araceli minorita rendházat nekik ajándékozta. 1446-ban “Ut sacra” kezdetű bullájával elválasztotta őket a minoritáktól jogilag is. Ettől kezdve szabadon választhatják elöljáróikat, de ezeknek címük nem miniszter, hanem vikárius generális és vikárius provinciális. X. Leó pápa 1517-ben nagykáptalanra hívja össze a rendtagokat Rómába, az Araceli rendházba, hogy megkísérelje a minorita és obszerváns ferencesek egyesítését, amit mindkét részről óhajtottak és elleneztek is. A minoritáknak le kellett mondaniuk mindazokról a kiváltságokról, amit az idők folyamán a Szentszéktől kaptak, mert ezeket az obszerváns ferencesek nem kaptak meg. Az egyesülés nem jött létre, mert a minoriták ragaszkodtak rendi tradícióikhoz, és a pápa nem kötelezte őket a kiváltságaik feladására. Amikor a pápa látta hogy nem adják fel jogaikat és történelmi elsőbbségüket, megerősítette a káptalanon megválasztott új generálist P. Marcello Antalt aki a 44-ik volt Szent Ferenc után. P. Marcello Antal azonban csak két évig állott a rend élén, mert a pápa 1519-ben patrasi c. érsekké nevezte ki. Helyébe a minoriták P. Sassolini Antalt választották generálisukká. Ezen a káptalanon kapták az obszerváns ferencesek első ízben független generálisukat - eddig ugyanis a minorita generális alá tartoztak. Az első obszerváns generális P. Numai Kristóf volt. X. Leó pápa “Ite et vos” kezdetű bullájával erősítette meg a különvált testvéreket obszerváns néven. Frater Trinci Pál szelleme csakhamar megfogyatkozott az obszervanciában és egy újabb reformra volt szükség. Boldog Bascio Máté aki 1525-ben több társával együtt az arcofiatoi remeteségbe vonult, hogy Fr. Trinci Pál szellemében éljék a ferences életet. Hosszú kapucinumukról, kapucinusoknak nevezték el őket. Boldog Bascio Máté követőivel együtt a minorita elöljárónak vetette alá magát, hogy menedéket találjon a ferencesekkel szemben, akik nem jó szemmel nézték a kezdeményezést. VII. Kelemen pápa 1528. július 3-án keltezett “Religionis selus” bullájával megerősítette reformjukat. 1619-ig tartoztak a minorita generális joghatósága alá, amikor VI. Pál pápa “Alias felicis recordationis” kezdetű bullájával független szerzetté választotta őket, és külön generálist kaptak.

1532-ben ismét létesült egy újabb reformcsalád Spanyolországban, az alkantaristák, Alkantarai Szent Péter vezetésével. Franciaországban 1560-ban megalakult a rekollektinusok csoportja. E reformokat XIII. Leó pápa egyesítette a ferences obszerváns családdal 1897-ben.

A szakadás háttere

Assisi Szent Ferenc (1181-1226) első rendjét a minoriták az obszervánsokkal és kapucinusokkal együtt alkotják. A “Poverello” egyetlen szabályra építette rendje életét: az evangéliumra. Két maga fogalmazta regulája inkább szentírási, mint jogi jellegű, nem képes világos keretet nyújtani egy életformának. Végrendelete nem más, mint az evangéliumi élet ferences foglalata.

Már Ferenc életében megmutatkozott az eszme és a gyakorlati megvalósítás közötti feszültség. Az alapító a teljes szegénység híve volt; maga és az első testvérek is szívesen töltöttek akár hosszabb időt remeteségben. A kisebb testvérek egy másik csoportja viszont inkább a közösségi életet tartotta fontosnak. A nagyobb közösség pedig nem élhet csupán koldulásból, szervezett és biztos keretekre van szüksége. E kétféle irányzat szinte kezdettől fogva megfigyelhető Szent Ferenc családjában. A rendet III. Honóriusz pápa erősítette meg Rómában 1223. november 29-én a „Solet annuere” kezdetű bullával.

A szegénység kérdésében csakhamar hármas álláspont alakult ki:

-     A papok és tanultak nagy része, élükön Cortonai Illéssel, a második rendfőnökkel, a szegénységet úgy értelmezték, mint más szerzetben: - a szerzetesek szegények, de a rend birtokolhat.

-     Szent Ferenc első társai és a laikusok a betű szerinti teljes szegénységet kívánták a Regula és a Testamentum szellemében.

-     A mérsékeltek, köztük Szent Antal és Szent Bonaventúra, aki 1257–73 között volt rendfőnök, a szegénység szellemét hirdetik. A rend csak a rendházakat és a legszükségesebb felszereléseket birtokolhatja, de azokat is a szegénység szellemében kell használnia.

A pápák különféle magyarázatokkal és felmentésekkel próbálták a nehézségeket áthidalni. IV. Ince kijelentette, hogy a rend vagyona a Szentszék tulajdona, a rend csak használja. Megengedte ezután, hogy egyes tartományok prokurátorokat tarthassanak a vagyon és jövedelem kezelésére. III. Miklós (Exiit, qui seminat kezdetű bullájával) 1279-ben előírta a javaknak a szegénység szellemében való használatát. A rend kormányzatában a laxisták kerültek felül. A szigorú szegénység hívei, a spirituálisok – főként olaszok – követelték a Regula és a Testamentum szigorú betartását, a pápai felmentések beszüntetését és a filozófia tanításáról való lemondást. Vezéreik Angelo da Celestino, Ubertino da Casale és Petrus Olivi. V. Celesztin pápa, hogy békét teremtsen, a spirituálisokat elválasztotta a többiektől, de VIII. Bonifác visszaparancsolta őket a rendbe. Semmiképpen sem akarták magukat alávetni, s ezért ügyük a vienne-i zsinat elé került. A zsinat a laxistákkal szemben a szegénység szellemét írta elő (Exivi de paradiso, 1312-ben kiadott okmány értelmében). Az engedelmeskedni nem akaró spirituálisokat XXII. János elítélte (Quorundam exivit 1317), egyeseket az inkvizíció kivégeztetett. Cesenai Mihály rendfőnök a krisztusi szegénység kérdésében került összeütközésbe XXII. János pápával, száműzetésbe került, ezért Bajor Lajos császárnál keresett menedéket.

A XIV. században a szigorúbb, de a spirituálisok túlzásaitól mentes obszerváns csoport került felül e rendben. A konstanci zsinat után külön vikáriust kapnak. X. Leó pápa 1517-ben az “Ite et vos in vineam meam” bullával jóváhagyja a két irányzatot; így jönnek létre (itteni szóhasználattal) a minoriták és a ferencesek, hivatalosan az „Ordo Fratrum Minorum Conventualium”, illetve az „Ordo Fratrum Minorum sempliciter dicti”.