Minoriták Erdélyben

XIII.század-letelepedés

Erdélyben is hamar meghonosodott a minorita rend. 1260-ban már külön őrségük van. P. Boros Fortunát szerint a besztercei, marosvásárhelyi, szászvárosi, temti lehettek az első kolostorok.1300-ban esik említés a nagyszebeni zárdájukról. Azonban e kolostorok nem maradtak fenn eredeti állapotukban, mert tudjuk, hogy Besztercén 1336-ban I. András erdélyi püspök alapított kolostort a rendnek, mely a várnai csata után, 1444-ben pusztult el. A Temtiben alapított kolostort pedig a kálvinisták foglalták el a XVI. században, amelyet a rend nem is tudott többé visszaszerezni. „A nagyváradi kolostor alapítását Jordán 1230-ra teszi, míg Kósa-Nyűrő szerint 1290-ben létesülhetett. Tény, hogy az akkori egri őrséghez tartozott. Miután az obszerváns ferencesek (1380-1444) is megjelentek Magyarországon – főleg az ország déli részein és Erdélyben –, valószínűnek látszik, hogy Cesarini Juliáno bíbornok jóvoltából a kolostort ők kapták meg. Természetesen e kolostor nem tévesztendő össze a későbbi minorita rendházzal, melyet később kapott a rend Nagyváradon. Ugyanis a városban két kolostor volt: egyik a ferenceseké, a másik pedig a minoritáké, mely kevéssel az első minorita rendtartomány megszűnte előtt (1551-1603) oszlott fel. „Marosvásárhelyen 1314-ben kapott a minorita rend új kolostort, ahol igen nagy szolgálatot tettek szerzeteseink a magyar nemzetnek is a székelyek között végzett lelkipásztorkodással. Munkásságukat világítja meg az a körülmény is, hogy kérésükre a Szentszék 1400-ban engedélyezi a kolostor templomában Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére az évenkénti Porciunkula-búcsú elnyerésének lehetőségét. A templom és kolostor 1446-ban az obszerváns ferencesek tulajdonába került, mivel azt Cesarini Julián bíboros, pápai követ még 1444-ben a budai és pécsi kolostorokkal együtt nekik ítélte. A vegyes, de különösen az Anjou-házból származott királyok uralkodása alatt hatalmas virágzásnak indult a rend. A főurak a királlyal s a főpapsággal vetekedve alapították a kolostorokat s halmozták el kitüntetésekkel a rendi tagokat. Róbert Károly 1312-ben Debrecenben, 1325-ben pedig Lippán alapíttatott kolostort. Erzsébet királyné pedig 1328-ban emeltetett Szatmáron rendházat, melyet iránta való tiszteletből védőszentje, szent Erzsébet oltalma alá helyeztek. „Szászvárosban 1371-ben Erzsébet királyné alapította a minorita rendházat, azonban 1530-ban, a török betörése után, ez is, mint annyi társa elpusztult.”

Brassóban szintén volt a rendnek kolostora. A ferences történelem Felfalun is tud ferences kolostor létezésérő1. Keletkezése ismeretlen, mindössze azt jegyezték fel róla, hogy 1444 után az Observànsok kapják meg. Ugyancsak a ferencesek birtokába jutott a vajdahunyadi és medgyesi kolostor, melyek előzőleg a minorita rend birtokában voltak. Karánsebesen István erdélyi vajda alapít minorita kolostort, – megszűnésének ideje ismeretlen. Kolozsvárra a minoritákat Hunyadi Mátyás király hívta 1486-ban. A Farkas utcában adott számukra egy helyet, és anyagilag támogatta a szükséges építkezéseket. Szülővárosa iránti nagy szeretetét bizonyítja a nagyméretű terv, amellyel a ferencesek létét biztosítani kívánta Kolozsváron. Egyszerre fogtak hozzá a nagy templom és a 150 testvért befogadó zárda építéséhez, de a király csak a templom befejezését érhette meg. A zárda II. Ulászló alatt készül el. A minoriták Kolozsváron is a legsürgősebb munkával kezdték működésüket: felvállalták a szegények támogatását és beálltak a lelkipásztori munkába. Alig 60 év múlva a templom és a zárda egy lázadás áldozata lett, amely egy időre megszakította a minoriták gyümölcsöző munkáját ebben a városban. A ferences minorita rend letelepedésétől kezdve szerepet játszott Erdély társadalmának alakulásában. A szerzetes papok nagy részt vállaltak a lelkipásztori munkából, amellyel nem kis segítségére voltak a világi papság munkájának. Hatékonyságuk annak volt köszönhető, hogy sokat voltak a nép között, prédikációikat a nép egyszerű nyelvén mondták, és amit tanítottak, azt élték is. A rendi élet fegyelme és az egyszerűség, amely magatartásukból sugárzott, nemcsak papi és szerzetesi hivatásokat eredményezett, hanem sokakat arra ösztönzött, hogy saját életkörülményei között törekedjenek a krisztusibb életre. Amint annak idején Szent Ferenc hazájában, úgy a testvérek életpéldáját látva itt is sokan kérték, hogy a harmadik rend keretében járják az életszentség útját.

XV-XVI. század - pusztulás

A XV-XVI. század véres betűkkel van beírva a minorita rend történelmébe. A két évszázadnyi virágkort ebben az időben hanyatlás követte. A protestánsok erőszakoskodása Erdélyben nemcsak a kereszténység és a katolicizmus kárára volt, hanem a kolostori élet is megérezte. Először a szászok lettek lutheránusokká. Honter János brassói tanító felbujtására minden katolikus papot elűztek maguk közül. Luther tanai annyira elterjedtek, hogy 1545-ben már meg is alapítják a szász lutheránus egyházat. Az erdélyi magyarok közül viszont Dávid Ferenc hintette el a tévhit magvait, így nemsokára közöttük is nagymérvben terjed a szakadás. Később Dávid Ferenc a helvét (unitàrius) hitre tért át, és magával ragadta a megtévesztett híveit is. Végül, hogy a vallási téboly teljes legyen, Péchy Simon kancellár a szombatosok szektáját terjesztette, aminek szintén akadtak hívei. Ahol a szakadárok erősszakossága még nem tette lehetetlenné a katolikus papság működését, ott a törökök adták meg a kegyelemdöfést a keresztényeknek. Az 1526-os év véres betűkkel van bejegyezve a magyar nemzet történelmébe. “…nemzet nagy létünk, nagy temetőjén”, a mohácsi síkon, ifjú királyával együtt elhullott a nemzet dísze, virága.” A nemzetével együtt letűnt a rend fénylő csillaga is. A mohácsi vésztől csaknem két századon át felváltva magyar és olasz rendfőnökök kormányozták a provinciát, mely már közel volt a végomláshoz. 1530-ban, a török beütés után – mint annyi társa –, a szászvárosi kolostor is elpusztult. Ugyanebben az évben a vallási türelmetlenség – mint a szászok többi városából – Nagyszebenből is kiűzte a minoritákat. Zapolya János közbenjárására visszakapta ugyan a rend a templomot és a kolostort, de három év múlva már újra és végkép száműzték onnan a rend tagjait. 1557-ben János Zsigmond elvette a minoritáktól a székelyudvarhelyi kolostort és azt erődítménnyé alakította át. A következő század elején, 1604-ben engedélyt nyertek ugyan a minoriták, hogy Székelyudvarhelyen újra letelepedhessenek, de az idők mostohasága s a nagy pénzhiány miatt a kolostor soha nem épült fel. Láttuk fentebb, hogy a vallási türelmetlenség száműzte Nagyszebenből is a minoritákat. Hazánkban sohasem öltöttek oly nagy méreteket a vallásháborúk, mint Európa többi országában. A magyar minorita rendnek csak két kolostorát foglalták el Kálvin követői; éspedig 1607-ben a tövisit és 1641-ben a varannóit. Ilyen mostoha körülmények között teljesen lehetetlenné vált szerzeteseink működése Erdélyben. Sajnos a rendházakkal együtt azoknak irodalmi értékeik is elpusztultak és ennek a sajnálatos ténynek következtében ma már igen nehezen tudunk teljes képet alkotni az Erdélyben végzett minorita apostolkodásról. Ha a török vész nem jön hazánkra, a katolikus egységet nem sikerült volna a hitújításnak úgy megbontania, amint az bekövetkezett. Erdélyben is bizonyára lelki gyümölcsökben gazdag apostoli élet bontakozott volna ki. A török alól felszabadult magyar részeken a minorita rend azonnal munkához látott.

 XVII. század – újratelepülés

P. Pisculi József minorita generális még 1603-ban gondoskodott arról, hogy valaki a magyar rendtartományt megszervezze, azért a tövisi rendház főnökét P. Nibbi Antalt nevezte ki magyar rendfőnöknek, aki 1607-ben Tövisről az anyaországba menekült rendtársaival együtt, akik életben maradtak. Ugyanis Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a német protestánsokkal szövetkezve fegyvert fogott II. Ferdinánd király ellen és megindította a polgárháborúnak nevezett üldözését a katolikusok ellen. E vallásháború a tövisi rendházat sem kímélte meg, amelyből rendtagjainak P. Nibbivel együtt el kellett menekülni. Miután a P. Generális akaratából P. Nibbi lett Magyarországon, Erdélyben, Moldovában és Valahiában a rend vizitátora, első gondja az volt, hogy amennyire a lehetőségek megengedik, a missziót megszervezze. Mivel P.Nibbi, mint volt tövisi elöljáró az erdélyi helyzetet jól ismerte, nagyon jól tudta azt is, hogy mit lehet Erdélyben elérni. Valószínű, hogy P. Nibbi egyelőre lehetetlennek tartotta az erdélyi misszió megszervezését, mert 1614-ben lemond az erdélyi kezdeményezésről P. Viglevono Jakab javára, hogy teljesen a magyarországi ügyeknek szentelhesse minden erejét és tudását. P. Viglevono Jakab nem sok eredményt érhetett el, mert bár a missziót megszervezte, az még 1627-ben sem rendelkezett apostoli kiváltságokkal. De mentségére szolgál az a körülmény, hogy minden buzgóságával igyekezett visszaszerezni az elvesztett rendházakat. Így nagy részben ő készítette elő a független erdélyi minorita rendtartomány megalapítását, amelyet VIII. Orbán pápa Castelgandolfoban 1627. május 15-én keltezett „Militantis Ecclesiae” bullával engedélyezett. Az új erdélyi rendtartományhoz a következő rendházak tartoztak: 1. Bákó, 2. Brassó, 3. Felfalu, 4. Hunyad, 5. Károlyfehérvár, 6. Kolozsvár, 7. Marosvásárhely, 8. Medgyes, 9.Themis (Temti), 10. Tergovist.

Bákó és Tergovist már Moldva területére esett.

Az új rendtartomány később több rendházzal is gyarapodott. Így az esztelnekivel 1690-ben, és a kézdivásárhelyivel 1696-ban. A XVII. század közepén P. Mineri Vince (1631-1633) rendfőnök kezdeményezésére Erdélyben a minoriták is nagy erővel lendültek neki a hittérítésnek, amelynek P. Mineri Vince apostoli prefektusa is volt. Nagy érdemeket szerzett a székelyek közt végzett apostolkodásával és a szakadár oláhok és szászok térítésében P.Pinieri, aki 1633-ig állott a romániai misszió élén. Utóda a rendfőnök megbízásából P. Severino Ferenc lett, de több mint valószínű, hogy – olasz származású lévén – el sem jött Erdélybe, mert még abban az évben Congregatio de Propaganda Fide előterjesztésére VIII. Orbán pápa az erdélyi származású P. Radzin Benedeket nevezte ki a magyar és erdélyi missziók apostoli prefektusává. P. Radzin egy személyben állott a magyar és erdélyi rendtartomány élén (1633-1635), de 1635-ben lemond az erdélyi rendfőnökségről. Így csak az erdélyi missziót és a magyar rendtartományt vezeti 1638-ig. P. Radzin utóda P. Astori János, lett aki mint a magyar rendtartomány főnöke is, apostoli prefektusként vezeti az erdélyi belmissziót. A magyar rendtagoknak nyelvi problémái voltak az Erdélybe bevándorolt oláhok megtérítésében. Éppen ezért a Szentszék, hogy a misszió eredményességét fokozza, az oláh nyelvet könnyen elsajátító olasz minoritákat küldött Erdélybe, hogy legyenek segítségére a magyar rendtartományban működő minoritáknak, és ezzel is tehermentesítsék a magyar rendtagokat, akiknek nagy elfoglaltságot és feladatot jelentett a magyar anyanyelvű szakadárok megnyerése. Egy ilyen Erdélybe igyekvő szerzetes csoport Pozsony városán keresztül szándékozott Erdélybe jutni, akiket Pázmány Péter, miután egy rendtagot maga mellé vett, segített erdélyi állomáshelyeikre elérni. P. Astori 1641-ig vezette a missziót, majd P. Scalinioli Andrásnak adta át, aki 1644-ig állott az erdélyi misszió élén. Ugyanakkor P. Scalinioli vezette a magyar rendtartomány belmisszióját is, melynek apostoli prefektusa is volt (1641–43 magyar tartományfőnök). Miután a magyar rendtartománytól megvált, még egy évig működött Erdélyben.

A reformáció és a minorita rend

A protestánsok 1630-tól Magyarország leggazdagabb református főurát, I. Rákóczi Györgyöt választották meg Erdély fejedelmévé. Uralkodásának első felében még elég békésnek mutatkozott az erdélyi katolikusokkal szemben. Később azonban kimondottan a katolikusok ellen fordult, egymás után foglalta el templomaikat és az egyházközségek javait. 1644-ben fegyvert fogott III. Ferdinánd császár ellen, aki – mint a többi Habsburg-házból származó magyar király – a katolikusok pártján állt. Ezzel több évig húzódó harc kezdődött a katolikusok és reformátusok között. A II. Rákóczi-szabadságharc nemcsak a magyar, hanem az erdélyi missziós állomásokat is elsöpörte. A szabadságharc előtt ügyesen megszervezett vallásbéke teljesen felbomlott, amelyben nem kis szerepe volt a nagy szegénységnek, melyet a nép kellett hogy elviseljen. De a háború nemcsak anyagi értékeitől és a nemzet virágától fosztotta meg az országot, hanem erkölcseiben is megrontotta. A felkelő hadak elől az urak és a papság egyaránt elmenekültek, ahol pedig kitartottak, onnan elűzték, vagy meggyilkolták őket. Templomaikat felégették, oltáraikat szétrombolták. A nép pásztor nélkül maradt és keservében, amit szított a fekete halál, a gyógyíthatatlan pestis, elfeledte az imádságot, meghalt benne a hit. Minek nekik a vallás? Hiszen elhagyta őket az Isten is! – fakadt fel a szenvedő lélekből a rettenetes sóhaj!

Besztercéről, Kolozsvárról, Désről és Szamosújvárról elűzik a kurucok a hittérítőket. Egy részüket fogságba hurcolják, néhányan közülük ott lelik halálukat. Ebben a nehéz időszakban a kézdivásárhelyi missziós központot kivéve már sehol sem működnek minoriták. A nép szenvedését csak fokozta az a nagy kiábrándulás, melyet a szabadságharc kudarca szült. A harcból visszatérő kurucok nem pihenést, nem nyugalmas otthont, hanem kipusztult tanyákat, füstölgő romokat találtak szülőföldjeiken. Ez a szomorú jelenség, főleg a katolikusok lakta vidékeken mutatkozott. Otthon, iskola, templom és papság nélkül egyelőre nem indulhatott a missziós élet. Amilyen szép reményekkel kecsegtetett a misszió az 1690-es években, éppen olyan szomorú képet nyújtott az 1710-es időkben. Az üldözők elől P. Raszlaviczy Bálint és életben maradt társai Magyarországnak biztosabb biztosabb helyeire menekültek. Közben az Eperjesen megtartott tanácsgyűlésen P. Raszlaviczyt választják meg (1712-1714) magyar tartományfőnöknek. P. Raszlaviczy látta, hogy az elpusztított erdélyi misszió és rendtartomány képtelen rendtagok hiányában működni, ezért keresztülvitte az eperjesi káptalanon, hogy a kézdivásárhelyi rendház és az elpusztult erdélyi rendtartomány a Szentháromságról nevezett őrség címén csatlakozhasson a magyar rendtartományhoz. Ezzel azt akarta elérni, hogy Kézdivásárhelyre a magyar rendtartományból mehessenek hittérítők, akik megerősítik majd a kézdivásárhelyi központot és megpróbálják Erdély területén az abbamaradt apostoli munka folytatását. P. Raszlaviczy 1716 augusztus 27-én bekövetkezett haláláig, mely hivatalos ténykedés közben érte Nagybányán, folytatta a missziók vezetését. Helyére P. Zamli Bódogot nevezték ki, de csak 1717. június 1-ig állott a misszió élén, majd visszatért Olaszországba, ahonnan előzőleg a generális atya rendelte az erdélyi rendtartományba.

XVIII. század – fellendülés

P. Zamli Bódog utódjaként az eperjesi káptalanon a szentéletű P. Kelemen Didákot választja meg. Működését azzal kezdte, hogy 1718-ban Orsován létesített missziós állomást az Erdélyben működő hittérítők részére, ahol 1737-ig működtek. Ugyancsak P. Kelemen Didák és P. Schwellenriebel András tartományfőnök munkássága folytán nyílik meg 1720-ban a pancsovai missziós állomás. 1723-ban P. Bossi János veszi át a misszió vezetését. Mivel a Moldvában működő minorita misszió ügyeit is neki kellett intéznie, – lévén az összmissziók apostoli prefektusa – kevés ideig volt Magyarországon és Erdélyben. Ugyanakkor huzamosabb ideig Moldvában mint a bákói püspök vikáriusa működött. Ezért az eperjesi káptalanon 1723. augusztus 7-én ismét P. Kelemen Didákot választják meg a magyar rendtartomány és misszió fejévé, míg P. Bossi az erdélyi missziót és a moldvai missziót vezeti tovább. A Maros és Duna vidékén pusztító török uralom előzőleg igen megritkította a katolikusok számát. Ezzel az átszervezéssel a térségben a rend ismételten biztosította a térítést; sőt a Maros és a Duna vidékére is kiterjesztette apostoli tevékenységét. Arad vidékére ez időben a minorita hittérítők még nem jutottak el. Itt a tábori papság igyekezett a hitéletet fenntartani. Ilyen tábori pap volt a bajor származású P. Höfflich Kamill minorita is, aki Aradon alapított kolostort az Erdélyben működő rendtagok számára. A templom és kolostor építése már 1702-ben kezdetét veszi, de csak jóval később kerülhetett tető alá. P. Kelemen Didák 1724-ben Besztercére, 1725-ben Kolozsvárra és Fitosra vezeti és telepíti le a minorita hittérítőket, ahonnan a kálvinisták üldözték ki őket. Csíkszentmártoni báró Antalffy János erdélyi püspök jóvoltából pedig 1727-ben Nagyenyeden telepednek le.1729-ben a P. Bossi János apostoli prefektus elnöklete alatt megtartott egri káptalanon P. Ladányi Eleket választották meg a magyar rendtartomány főnökévé, aki szintén szívügyének tartotta a missziós tevékenységet. P. Ladányi Elek négy őrségre osztotta fel a rend rendtartományt: A Szentháromságról nevezett őrséget a kézdivásárhelyi, a firtosi, a besztercei, a nagyenyedi és a marosvásárhelyi kolostorok alkották. A Szent Ferencről nevezett őrséghez tartoztak az aradi, a belgrádi, az orsovai, a lugosi és a pancsovai kolostorok. A Szent Antalról nevezett őrséget az egri, a nagybányai, a nyírbátori, a miskolci, a wimpáczi és a szilágysomlyói kolostorok alkották. A Szent Bonaventúráról nevezett őrséghez pedig az eperjesi, a csütörtökhelyi, a lőcsei, az imregi és a radi (Zemplén megye) kolostorok tartoztak. A felosztásból világosan kitűnik, hogy nemcsak az erdélyi őrség, hanem az egész rendtartomány egy teljesen új képet kapott, amelyben igen buzgó apostoli élet folyt. A XVIII. század elhozza a magyar minoriták egyik legszebb korszakát. A rendtartomány élén P. Ladányi Elek áll (első ízben 1729-től 1732-ig, másodízben pedig 1735-től -1736-ig), a missziók lelke pedig Isten szolgája P. Kelemen Didák, aki nagy tudásával és életszentségével megbecsülhetetlen értéket nyújtott az apostoli munkának, amelyet 1744-ben bekövetkezett haláláig irányított.